Building our America

 

DAMAS, Syrie - „Aj2it seyrou siyarat, sawt eskarbinat / Traffic jam, sound of cars and high-heeled shoes“ – these are the first words of the lyrics from the soundtrack of a recent Lebanese award winning movie – with a setting in Beirut of course. I´ve left the Lebanese capital for more than two months now but these initial words are really evokng  some of those very typical and characteristic scenes from the Beirut alltag that made me hate not just my very personal séjour in the city, but the whole establishment as well. Yes, I can´t stand Beirut and the Beirutis and that characteristic and omnipresent smell – a mixture of Mediterranean humidity, the odour coming up from the canalization, smog and cheap cigarettes – that you can´t chase away from your cloths even if you don´t wear them on the street. I was really glad leaving the city and was anything but happy to find myself in a service taxi descending the mountain highway with a vue totale on the littoral and the shimmering skyline of Beirut´s concrete jungle about a month later to spend a weekend there.  A popular Lebanese proverb says Beirutis are quite envious to those many émigrés and expat Lebanese who now enjoy their calm and civilized life in the West lacking all the hectic and stress of Beirut, while those can´t hide their desire to feel the never-resting Beirut vibe and be in THE city, THE party capital of the Middle East. Even though neither I´m a Beiruti nor an expat Lebanese I can still grasp the deep dichotomy expressed in this proverb. Being in the city is completely tiresome but not being there is also not the ideal case somehow. Especially if you leave Lebanon for some other Middle Eastern destination, you suddenly forget all the annoying circumstances and the only things you really miss after 3 weeks – let´s say in Damascus -  to browse through the magnificent trilingual collection of one of the superb Beirut book shops, see some living fashion dolls floating down the street wrapped in one of the latest Gucci or Prada creations , treat yourself with a perfect pain-au-chocolate at Paul or a fabulous glass of white château Kefraya in one of rue Gouraud´s atmospheric wine-bars , be able to withdraw dollar, euro or Lebanese pound at literally every corner of the city (a feature that totally should be adopted in Damascus, a city with 3 working cash machines...), to enjoy uncensored internet and cinema, or just simply to escape the heat by heading north to Byblos beach or the Mont Liban. Summa summarum you miss the best of the West on Eastern soil.

It´s quite a cliché to state that Beirut is the meeting point of the two great concurrent civilizations, or the ideal mixture of Orient and Occident. To be more accurate Beirut is the West par excellence when compared to the rest of the Arab world but on the other hand in comparison with Europe it´s still an oligarchic macho-land with deep social fractures and stately features resembling a Central-American banana-republic or 19^th century Sicily with stark Arabic features of course. But what Lebanese think of themselves or their country is still not too clear for me. Of course there´s probably no orthodox, all-Lebanese opinion about the very identity and wesen of this tiny piece of land, but as an elder Lebanese gentleman who was sitting next to me on the Beirut plane some two and a half months ago explained: “You know my dear, when I was young we were trying to build up a piece of France on Lebanese soil, but we failed. So now since the end of the civil war we are building our America.”

The Box Victorious

DAMAS, Syrie - Ramadan is the holy month of the Muslim World but recently for the vast majority it is not just about fasting and breaking the fast with the elaborate daily iftâr, but also very much about the growing 21^st century tradition of the compulsory watching of the actual musalsal or Ramadan soap opera aired after sunset. Musalsalât hook the whole family in front of the television, they´re switched on in every café and restaurant and serve as the small-talk topic no1 throughout the whole Arab world. Recently, the best of them are produced in Syria taking over the leader´s role (at least on this field) from Egypt. The production is mostly financed by one of the broadcasting channels of the Gulf and is aired at 10 pm throughout the Arabic countries. This year´s musalsal, Bâb al-Hâra (The Gate of the Neighbourhood), the fourth part of a series of the same title, the record breaking and most popular one in the history of this genre, is depicting the struggle of the residents of an Old Damascus neighbourhood against the occupying French army after the WW1 by mixing some personal tragedies with an idealized costume-drama, desplaying honor and obedience but also not lacking the traditional Damascene sense of humour represented by one of the characters. Apart from the somewhat étrange characteristics of the genre another interesting feature is the language itself, as the whole story is retold in the Damascene dialect of Arabic, ending the decades-long reign of Egyptian Arabic or at a smaller extent of Modern Standard Arabic as the language of movies and series, making the production to an object of pride for many Syrians. But the frenetic success of the musalsalât reminds to a problem that hardly can anyone be proud of, that being a more traditional way of story-telling or entertainment: the reading of books.

Books and reading in general have an astonishingly low prestige in the Arab world placing most of the Arab nations into the lowest places of the books-read-per-year list. According to a shocking statistic of the EU the number of books published in one year in all of the member states of the Arab League is smaller than that of published in Spain but only in one month! Bookstores, booksellers or book markets are not the integral part of the Arab street either and in a lot of cases (according to the region) there is only religious literature available (an extreme example is the Yemeni capital Sana´a where the Old Town´s only bookshop, a tiny hole on the wall next to the Great Mosque sells nothing else but Qurans). The causes for this truly sad situation are numerous, but the quality of local literature is definitely not among them, as many of the Arab authors have earned themselves a place in the Weltliteratur and Arabic literature has an as long tradition as its Western counterparts.

There are of course some exceptions, for the matter of fact tiny Lebanon has the second most active reading public in the Middle East (after Israel) plus there are two book fairs taking place in Beirut each year (one for French, another for Arabic language publications). Egypt and Morocco (and pre-war Iraq) also have a relatively active literary scene, but in both countries the readers are from the upper elite, most of them with a western-style educational background. The times when –according to a popular axiom of from the 50ies – the books were written in Egypt, published in Lebanon and read in Iraq are long gone, reading is generally considered to be a mere waste of time and as something terribly boring. With one word, reading doesn´t mean fun, entertainment or relaxation for the average people anymore. (In my opinion the problem also has to do with the fact that literature and media only uses Modern Standard Arabic, which is not the mother tongue of any living Arabs. The linguistic situation could be best described with the hypotetic case if Italians would still use Latin as the language of public life, media and literature but would use Italian for any other purposes without ever writing

In addition to the low prestige of reading literature, the Arabic press has also suffered a lot in the new era of the mass medias never gaining back its former status. For instance there are only a couple of countries where newspapers still have some role in influencing public opinion or titles that´s publishing numbers can be compared with that of western dailies. Television has taken over as the No.1 source of information: it is considered to be faster and more effective, plus in a number of countries with oppressive regimes and thus unserious, stately owned press makes the newborn, mostly Gulf-based news channels such as Aljazeera or Al-Arabiya increasingly popular among the masses. But apart from the news programmes, television seems to be the most wide spread source of entertainment in the form of the incredibly numerous and popular commercial pan-Arab music channels giving Nancy Ajram´s (an iconic Lebanese singer and the general object of affliction for Arab World) outfit in her latest video to a top priority topic among the Arab youth.  Today the average Arabian house, just like in the West can´t lack the television, but the price many of the regions societies paid for this form of development is horrifying as the box victorious seems to have conquered one of the noblest form of a civilization´s achievement.

A Levantine Encounter - From Beirut to Alexandria

ALEXANDRIE, Égypte - Shoes, shoes, garments, bijouterie, shoes, bags and suitcases, shoes, shoes, belts, shoes, electronics.... and so on. We´re on rue Nabi Daniel, the main shopping street of Alexandria, a once famous avenue, the very symbol of multiculturalism on Egyptian soil. At least in the past, the glorious past. The once chic street is now a dull lane of endless bunches of shops selling cheap goods like faked Lacoste shoes, Gucci suits or Patec Philippe watches under colourful trade signs that hardly let the visitor explore the street´s hidden treasures: a Franciscan church, a Synagogue, a Roman theatre, the fine villa of the French Cultural Mission or just simply the magnificent but rather dilapidated house rows in every possible architectural styles of the European fin-du-siècle. The grandeur might be faded away, but the consume must go on and street never seems to be left by the masses of shoppers, city dwellers, shouting shopkeepers and aggressive taxi drivers. Not bad for a first impression, en arrivent from Beirut, another port on the Eastern Mediterranean, another Mekkah of consume that also tends to keep it´s most magnificent treasures hidden and also seeks to evoke it´s truly glorious passé. Beirut, the merchant capital of the Switzerland of the Orient before the Civil War and Alexandria, a melange of nationalities, a mondaine microcosmos of a francophone, deeply westernised society swept away by Nasser´s Pan-Arab dreams. Two unique cities of the Levant with some still visible vestiges of their heydays.
It´s a truely interesting experience to come to Alexandria from Beirut. After a one-hour flight from the Lebanese capital to Cairo and some tiresome three-hours bus ride from there you find yourself at the Med once again. You could say nothing has really changed: it´s the same body of water you see, it´s the same hot, humid and smoggy air you breath in, it´s the same deadly traffic you have to fight with to cross a road and the taxi drivers are still rude and not willing to bargain with you. But you learn rapidly enough that you´re not in Lebanon any more, this is Misr here, Egypt, the Land of the Nile, the treasury of world-famous antiquities, the leading and most populous Arabic nation, where most of the Arabic films are made and foreign films are dubbed. And non the less it´s people is different: There are no more individualistic Phoenician machos with unnaturally sculptured bodies, nor tacky model-like Beyrouthiennes in their designer outfits and cold-fresh appearance, no upper-middle class families in their Land Rovers riding to a mountain resort for the weekend, no more bobo AUB students sipping their $5,50 latte macchiato, no more elderly bourgeoise madames commanding their Phillippine housemaids. Beirut is left behind, you are in Egypt now, where everything seems be to quite standardised, lack the creative spirit of the individuum and the sense of uniqueness and most prominently it draws us an image increasing religious consciousness that gains power in every segment of daily life. I think of the almost obligatory headscarf, the praying crowds in the tram stops, the s.c. "piety mark" on the forehead of most of the men and the omnipresent religious sententiae as decoration not just on mosques but on walls, vehicles, shops and doors of private homes. I guess I´m far from being islamophobe, but it´s sad to see a city, especially with such a rich multi-ethnic and religiously tolerant past like Alexandria submerging in backwardness and bigot fundamentalism, getting rid of it´s former standards by declaring traditional élitiste western influence - the true spirit of it´s Golden Era - alien to mainstream culture while importing the very rubbish of modern globalization. Who needs the École Suisse when we can have KFC?
Not that Beirut would have been spared from Starbucks or Dunkin´ Donuts, the city is very much about getting rich, being as Western as possible and showing it at every occasion, but old world values such as high quality education mainly à la française, a sort of religious coexistence (okay, after 15 years of a devastating civil war..), wide spread functional trilingualism and a wide space for self-expression still haven´t seized to have their préstige in society. Of course it´s ridiculous to watch the crazy corso of fancy cars in THE bar-street of the capital´s hip Christian neighbourhood on a Saturday night after a day trip to the country´s bitter poor South where a Palestinian friend told us about growing up as a 3rd generation refugee without having the right to free mobility, normal education or citizenship and thus social equality. A land of contradictions one could say, but which nation of the globe doesn´t have to fight social inequality or any of the world´s classical environmental, social, economical or demographic problems? Lebanon is just way too tiny to be so yellingly heterogenous and that´s what gives it a status of uniqueness, a (self-) image that is emphasized consciously by it´s citizens and that let them develope an identity as Western as Oriental, as European as Arabic, as Christian as Muslim, with a past as glorious as the future bright. And it works. The country may have a number of severe problems to face, but Lebanon is not really to be compared to any of it´s Arab neighbours on several fields. With one word, Beirut seems to have been able to keep the most what Alexandria had lost. And this loss is enormous, as while the reminders of Old-Beirut rather resamble to a provincial small town, let´s say in the South of France or a Venetian outpost on the Croatian coast, Alexandria´s architectural heritage and rare (and nowdays faded) cafés tells a story of a European metropolis malplacé in a culturally alien hinterland. Greeks, Armenians, French, Italians, Jews and British have long left their Hausmannien edifices, Venetian town houses and Rococo villas, the city now belongs to it´s pious and monoglott Arab burghers and is surrounded by a thick ring of concrete banlieus. A dull perspective for the next century.

 

Megyek Jemenbe

VIENNE, Autriche - Igen, s valóban, ez nem csak merő szójáték, ha Allah is úgy akarja februárban irány Jemen. Ezúttal semmi magánakció, szigorúan szervezetten, az egyetemem "expedíciójával", avagy egy amolyan "field-work" kereitein belül. Lényeg a lényeg, megint irány egy általánosan "lator állam"-ként (eme remek szó az angol rouge state ill. a német Schurkenstaat szerintem nem igen sikeredett magyarosítása) ismert ország, pedig szegény kis Jemenünk nem is annyira a "Gonosz Tengelyéhez", sokkal inkább azon államok közé tartozik, melyekben túlontúl magas az egy főre jutó elrabolt turisták, illetve a regionális biztonságot megtörő törzsi villongások száma.

Dehát kell egy kis adrenalin, meg amúgy is milyen jó kis pozitív ország-image egy -in sha'allah- épségben visszatért nyugati turista(csoport). De még ne szaladjunk ennyire előre. Az igazat megvallva, arab tanulmányaim megkezdése előtt nem volt sok fogalmam Jemenről. Azt tudtam, hogy létezik, meg az is derengett halványan, hogy egykor kettő is volt belőle: egy észak és egy dél, egy kommunista és egy monarchista, de hogy melyik melyik volt, meg, hogy ezek ugyanakkor, mikor a németek is, újraegyesültek, azt már nem tudtam. Arra viszont világosan emlékszem, hogy egyszer Zsófival elhatároztuk, hogy nekünk márpedig mindenképp el kell jutnunk Shibám oázisába, amiről Viktornál Debrecenben láttunk egy UNESCO-s sorozatot. Ekkor tudtam meg - a földgömbön kutatva-, hogy a jemeni főváros Szana'á és hogy az említett Shibám, ahol a világörökséghez tartozó agyagtéglából emelt "felhőkarcolók" találhatóak egy Hadramaut vagy valami hasonló nevű völgyben fekszik. Az álmodozás persze még a tervezgetésig sem jutott és hamar le is került a napirendről.

De nem örökre, hisz most már rajta vagyok az egyetem végleges csapatlistáján, így február 21-én mehet eme Jemen-menet.

Enni Szíriában

Eme bejegyzést rögtön a nagy igazsággal kezdem: Szíriában roppant olcsón lehet nagyon jót enni. A szír konyha nem sokban tér el a térség, azaz a Levante más országainak, így elsősorban Libanon és Törökország konyhájától, s én még némi perzsa hatást is véltem felfedezni egyes fogásokban (főleg a padlizsánosokban, hisz már maga a szó is mind az arabban, mind nálunk perzsa fejlemény: badledzsaan). Mind Szíriában, mind Libanonban a konyhaművészet abszolút csúcsa az előételekben, azaz a mezzékben teljesedik ki, mely nagy általánosságban szólva különböző zöldfűszerek és zöldségek közös masszává vagy salátává dolgzásának végtelen variációiból áll össze. Mindezt pedig evőeszköz nélkül, kenyérlepény darabból kanalat formálva esszük, azaz tunkoljuk mind az útszéli restikben, mind a legpuccosabb éttermekben. Egy másik nagy általánosság a mezzékkel kapcsolatban, hogy bár hivatalosan csak előételnek számítanak, változatosságuk és forró klíma gyakran főétellé emeli őket, hisz nagy hőségben az ember fia nem bír túl sokat enni, így a főétkezés, legyen ebéd vagy vacsora, egy kiadós mezzével be is fejeződhet.

A legismertebb mezze a hummusz (hommos/hummous/حموس), azaz csicseriborsópüré, melyet vagy magában, vagy olivaolajjal nyakon öntve tunkolunk kenyérrel (extrém esetben akár reggelire is). Találkoztam tahine-os (szezámpasztás) és laban-os (joghurtos) verzióval is, s az sem ritka, hogy kis hús vagy gomba darabokat adnak hozzá. Ez utóbbiak különösen rosszul hangzanak a Szíriában általánosan mindenhol pocsék angolsággal és ezért roppant mókás helyesírási hibáktól hemzsegő étlapokon: "Homos with meat or mushroom" azaz "buzik hússal vagy gombával".... :)

Másik nagy kedvencem a fattús (fattoush/fattouche), mely egy jó kis zöldségsaláta sok paradicsommal, zöldfűszerrel, ecettel vagy citromlével, de ami a fattúst fattússá teszi, az a sok kis vagy nagyobb pirított kenyérlepény darabka, tépve vagy vágva, mely oly' jól ropog! Hmmm, mennyei!

A lent látható furcsa nevű baba rhannús (baba ghannouj) majdnem olyan mint az erdélyi vinette (azaz padlizsánkrém), ugyanúgy dominál benne a padlizsánhús füstölt íze, csakhogy a szírek tesznek bele még egy jó adag paradicsomot, valamint érződik benne valami citromíz is. Talán egy kis citromlé?? Mindenestre eme mezze ízletes bizonyítéka az erdélyi-szír kulináris kapcsolatoknak.

Ha valaki tudja mit neveznek Erdélyben zakuszkának, akkor jó eséllyes el tudja magának képzelni a muhammara (mouhammara) ízét. Ugyan a szír verziónál a TV paprika helyett apróra vágott erőspaprikát (piment) valamint köményt és zöldfűszereket is adnak a paradicsompüréhez, az íze, ha az állaga annyira nem is, hasonlít az erdélyi testvérfogására. Ettől is függővé lehet válni.

Amit én először friss festettzöld nyúltápnak néztem, kiderült, hogy az egyik legfinomabb szír mezze, a tabule (tabouléh). Eme nagyon zöld étek lényege, hogy a létező összes zöld kräutert, mint például petrezselymet, menthát valamint akér uborkát és még isten tudja mit (lényeg, hogy zöld legyen), na meg azért egy kevés paradicsomot is a lehető legapróbb finomságúra szelünk s majd ha több órányi petrezselyemaprítás után elegünk van, a végterméket egy kis dombszerű kupacba halmozzuk. Mostmár neki lehet esni a kenyérlepénnyel!

A mezzék sora persze még a végtelenségig folytatható, s ha jól, friss alapanyagokból vannak elkészítve, nagyon tudnak ízleni. Az egyetlen kivétel talán a fúl (foul), amely úgy nagyjából egy adag kukoricás, olivaolajban tocsogó szárazbabot takar, s a mezze-asztal elmaradhatatlan állandó szereplője.... számomra még meg nem értett okoknál fogva

Én magam ugyan nem vagyok nagy leveses, de az tagadhatatlan, hogy a szír konyha a maga lencselevesével (hiszá' al-adasz/ hisa' al-'adas) elért valamit a nemzetközi levesfronton. Hogy milyen sárga, az jól látható a fölső képen, az állaga pedig leginkább egy hevenyészett összecsapott instant krémlevesére emlékeztet. Ennek ellenére a curry és az ecet fanyar íze egészen érdekes ízt ad a többi alapanyagnak, ami elsősorban a lencse. Nahát. 

Ami a főételeket illeti, rájuk nem is fecsérelnék sok szót, mert egyrészt nem nagyon térnek el a sarki török testvérek büféjénél megszokott fogásoktól, másrészt meg messze nem vitték főzésüket oly' tökélyre, mint a mezzékét, amivel azt akarom mondani, hogy egy hónap bőven elég idő arra, hogy némi egyhangúságot tudjunk felfedezni bennük. Az ételek alapfilozófiája egyszerű: hús grillezett zöldségekkel vagy sült rízs párolt zöldségekkel. Muzulmán többségű ország lévén pedig alapból mondjunk le a disznóhúsról (bár a kis sarki keresztény kocsmánk a Via Rectán kínált "hous mad bork soasage"-et, azaz házi disznóvirslit), valamint arról is, hogy bárhol tudnánk enni jó kis véres lében tocsogó marha steaket, merthogy itt is kegyetlenül, cipőtalp állagúra átsütnek minden húst. Amit mégis kiemelnék, az a sis tavuk (shish tawouk/chich tawouk), mely nyársra tűzött csirke darabokat jelent, valamint azt a remek, egyébként bével kezdődő étket, amivel csak a már említett sarki kis kocsmánkban találkoztam, s amely valamiféle sültkolbász ízlésesen kenyérlepénybe bugyolált (à la wrap) darabkái lehettek. Na, de majd' elfeledtem az utcai kajás standok két klasszikusát, a csicseriborsógombócos falafelt és a nálunk gyroszként vagy dönerként ismert marha- vagy csirkehúsos (s állítólag létezik tevehúsos verzió is, de én nem találtam rá) savarmát (shwarma/chawwarma), amiket fillérekért (200 HUF-nyi líra alatt) megkapunk bárhol, még ramadan alatt is, s bár igaz, hogy olcsó húsnak híg a leve, magyarán szólva az utcai kajálás fokozottan veszélyes lehet az elkényeztetett európai gyomornak, de ezt valahogy a nyálcsorgató látvány rögvest mindég elfeledteti...

Egy szíriai látogatás legnagyobb kulináris veszélyforrása azonban nem a hasmenés, melyet előbb vagy utóbb úgyis el kell szenvednünk, hanem a  cukormérgezés vagy diabétesz, hisz édességek terén a Beirút-Damaszkusz tengely kérlelhetetlen ellenfele a Bécs-Budapest ellenpárosnak, s a 'nemzetközi helyzet' Ramadan idején csak fokozódik, hisz' az egész napos böjtölés után legjobban és leggyorsabban csak jó geil édességekkel lehet megmenteni a kiéhezett lakosságot az ájulás széléről. Éppen ezért, ha lehet még fokozni, s márpedig nekem nagyon úgy tűnt, hogy lehet, az édességfelhozatal variációk számában még a mezze-palettát is üti, ami pedig azért elég nagy szó. Így tehát meg sem próbálkoznék a teljes halawát-kínálat beutatásával, hisz sem szírnek nem születtem, sem ledoktorálni nem készülök a témából, úgyhogy a vállalkozás már eleve halálra van ítélve, szóval csak kiemelnék néhány egészen remek darabot, például a fentieket, melyeket a képzeletbeli "hogyan tömjük a lehető legtöbb pisztáciát két baklava-lap közé"-bajnokság abszolút győztesei lehetnének. Pisztácia egyébként majd' az összes édességben vagy édességen található, így például azon a furcsa halawát bi djebné, azaz prózaian 'sajtos édesség' nevű dolgon is, amellyel csak napokig tartó szemezgetés után barátkoztam meg, de akkor életre szólóan. Ez egy puha édes tésztába (vannak, akik szerint már a tészta is sajtos) csavart édes, szirupos sajtkrém, sok pisztáciával és mézzel a tetején. Furcsa, de nagyon finom. Aztán ott vannak a  klasszikus, dobozban árult aprósüteményszerű baklava-mutációk, mint például a fülemülefészek (aash el-bulbul), melybe bármit lehet pakolni a pisztáciától a mandulán át a kesuig, s még sorolhatnám a számtalan variációt, ha tudnám a nevüket.

Ha ivásra kerül a sor, a szír-libanoni konyha e téren sem marad szégyenben, bár igaz, hogy a kávézást nem ezen a vidéken találták fel és a tea sem egy annyira ősarab dolog, mindkét ital fogyasztásának szép szertartásai alakultak ki itt. Az itt kapható kávé, az ahwé, vagy 'ahwé turkiyyé az, amit mi jó zaccos, sárszerű törökkávéként ismerünk. A cukor már főzéskor belekerül, így előre kell közölnünk, hogy kávénkat szádá/ múrra / bidún szukkar (cukor nélkül), waszat (közepesen) vagy helwé (édesen) illetve hogy bi heyl vagy bidún heyl (kardamommal vagy nélkül) kérjük-e. Létezik egy bizonyos "drúz" elkészítési mód is, mely során a kávét leszűrik és vagy tejjel vagy vízzel felhigítják, amitől cappuccinoszínű lesz (bár erősen emlékeztet mosogatólére is). Sajnos ezzel a fajtával én csak a tengerparti Tartúsz (Tartous) városában találkoztam, de állítólag Libanonban is elterjedt.

Iszlám országról lévén szó, a legvadabb álmaimban sem fordult volna elő, hogy klasszikus értelemben vett törzskocsmára először életemben Damaszkuszban fogok lelni. Pedig így történt. És nem csalás, nem ámítás, a szó legszorosabb értelmében kocsmáron vagyon itt szó, sörrel, borral, pálinkával, 'zóna menükkel', minden alkalommal bizalmasan vigyorgó pincérrel és tulajjal, valamint keleti ráadásként bőbeszédű vizipipa-felelőssel, aki a szenet cseréli ki a nargilén. Ebből következik, hogy Szíriában van sör, sőt lehet azt köztéren, még akár a Ramadan szent hónapja alatt is gond nélkül fogyasztani. A helyi márka a Barada, mely Damaszkusz mára már jobbára teljesen kiszáradt ötágú folyójától kölcsönözte a nevét, (csakúgy mint egyébként a helyi hűtőszekrény márka is, mely szobám legnagyobb becsben tartott darabja volt) s melynek az íze sajnos nem sokban különbözik egy koszos patakétól: hideg, de ihatatlan. A következő próbálkozást a szintén szíriai, ám az északi Aleppóban főzött Al-Chark (ejtsd essárk) nevű sörrel tettem. Eme produktum már valamivel jobb volt, csak a bökkenő az volt vele, hogy Damaszkuszban nem lehetett kapni. Nagy lehet a lokálpatriotizmus sör fronton Szíriában... Így kényszer-, de végül is legjobb megoldásként rendeltünk kétségbeesett utolsó próbálkozásként egy üveg, mellesleg a szíriaiakhoz képest kétszer olyan drága al-Mazából, Libanon elsőszámú pilsnerjéből, s nem bántuk meg!!  A szerelem odáig fajult, hogy jószerivel nem telt el nap egy kis üvegecske libanoni habzókenyér nélkül.